Versidézetek a Föld Napjára

A Föld Napja - Április 22. 

„A tájat, mi felhőkkel alkonyodik,
 elnézvén, ó, hiába keresem
 a volt mezőt, juhaim s ifjúságom
 pusztáját, mi valahol összefolyik
 az őszi zölddel: nem,
 többé nem lelem sohasem!” 

                  /Sinka István: Öreg juhászné búcsúzik régi legelőktől/ 

„Illatod a földön hagytad, mélyen,
és az arcod, mint a hó, kedves fehér,
szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak,
lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak,
és marokkal tép, aki elér.”

                  /Fekete István: Hóvirág/
 

„…a kihült láva-táj, a láng, a méz                                                        
távolabbi régibb tájakat idéz,
s a hajdan, csonka tűzhányó hegyek
s ez az édesség, mely tűzből született,                                               
a koránkelő hold és a piros ég                                                                    
valahogy görög szigetre illenék,…”  

                  /Vas István: Szeptember/        
 
                                                                     
 „A mosolygó part, földeknek, réteknek szép szőlőknek elegyülete,
 Zöld erdőknek, csúcsokra bérceknek ezer formát játszó képzelete.
 Hol van az a Tempe, az az Éden, hol valami hozzá fogható,
 Mély olyan mélyen s mégis oly gyengéden lenne a szebb lélekre ható.”

                    /Kis János: A Balaton melléke.1798/
    

„Engem az erdő véd s szeret, utaimon erdők kísértek:
bükkök, gyertyánok, égerek, tölgyek. Fenyők is. Égig értek.”

                    /Áprily Lajos: Szeret az erdő/

„Emberi táj ez. Dolgos kéz alkotta,
magának formálgatva a lét kényszere, kedve szerint:
s nyájassá szelídült a kietlenség, a vadonból
emberi otthon lett, életadó hagyomány.”

                    /Keresztury Dezső: Dunántúli hexameterek XIX./

„…hiszem és vallom, hogy ezt a régihez
képest minimális területet mai állapotában
megőrizni és fenntartani: nemzeti kötelességünk.”

                    /Varga Kálmán: Kis-Balaton 1937./